Debóra és Bárák az Atyának énekel

Debóra és Bárák újra elénekli a csatát: Atyánk Edomból vonul, míg a hegyek megrendülnek; elhagyatott utak; törzsek, amelyek eljöttek, és törzsek, amelyek hajóik mellett maradtak. Jáél áldott. Az ének Sisera anyjánál ér véget, aki még mindig az ablakban számolja a zsákmányt, amely sosem érkezik meg.

5. fejezet.

Azon a napon Debóra és Bárák, Abínóam fia, ezt az éneket énekelték: „Amikor a vezérek vezetnek Izráelben, amikor a nép önként ajánlja fel magát — áldjátok Atyánkat! Halljátok, királyok! Figyeljetek, fejedelmek! Én, én magam énekelek Atyánknak; zsoltárt zengek Atyánknak, Izráel Istenének. Atyánk, amikor kivonultál Széírből, amikor Edóm földjéről indultál el, megrendült a föld, az egek csepegtek, a felhők vizet ontottak. A hegyek megrendültek Atyánk előtt, aki a Sínai-hegyen kinyilatkoztatta magát, Atyánk előtt, Izráel Istene előtt. Samgárnak, Anát fiának napjaiban, Jáél napjaiban elnéptelenedtek az utak, és a vándorok kanyargós ösvényeken jártak. Megszűnt a falvak élete Izráelben, megszűnt — míg fel nem keltem én, Debóra, fel nem keltem, mint anya Izráelben. Új isteneket választottak; akkor háború tört a kapukra. Pajzsot, lándzsát nem lehetett látni a negyvenezer között Izráelben. Szívem Izráel vezéreié, akik önként ajánlották fel magukat a nép között — áldjátok Atyánkat! Ti, akik fehér szamarakon lovagoltok, akik nyeregtakarókon ültök, és akik az úton jártok — hirdessétek ezt! Hangosabban, mint a nyájakat elosztók hangja az itatóknál, ott zengik Atyánk igaz tetteit, falusi népének igaz tetteit Izráelben. Akkor Atyánk népe levonult a kapukhoz. Ébredj, ébredj, Debóra! Ébredj, ébredj, zendíts énekre! Kelj fel, Bárák! Vezesd el foglyaidat, Abínóam fia! Akkor a megmaradtak levonultak a nemesekhez; Atyánk népe levonult hozzám a hatalmasok ellen. Efraimból jöttek, akiknek gyökerük Amálékban volt, nyomodban, Benjámin, a rokonaiddal; Mákírból levonultak a vezérek, és Zebulonból, akik a vezéri botot hordozzák. Issakár fejedelmei Debórával voltak; igen, Issakár hű volt Bárákhoz, a nyomában rohant le a völgybe. Rúben tartományaiban nagy szívbéli vívódás támadt. Miért maradtál az aklok között, hogy a nyájakhoz szóló fütyülést hallgasd? Rúben tartományaiban nagy szívbéli vívódás támadt. Gileád a Jordánon túl maradt. Dán pedig miért időzött a hajóknál? Áser veszteg ült a tengerparton, és öbleinél telepedett le. Zebulon olyan nép, amely életét kockáztatta; és Naftáli is, a mező magaslatain. Királyok jöttek és harcoltak; akkor Kánaán királyai harcoltak Taanaknál, Megiddó vizénél, de ezüstöt nem vittek el, zsákmányt sem. Az égből harcoltak a csillagok; pályájukról harcoltak Sisera ellen. A Kísón patak elsodorta őket, az ősi patak, a Kísón patak. Törj előre, lelkem, teljes erővel! Akkor dübörögtek a lovak patái — vágtattak, vágtattak erős paripái.

»Átkozzátok meg Mérózt!« – mondta Atyánk követe – »keservesen átkozzátok meg lakóit, mert nem jöttek segítségére, nem segítették Atyánkat a hatalmasok ellen.«” Legáldottabb az asszonyok közt Jáél, a kéni Héber felesége, legáldottabb a sátorlakó asszonyok közt. Vizet kért, az asszony tejet adott neki; fejedelmeknek való csészében aludttejet hozott neki. Keze a sátorcövek után nyúlt, jobbja a munkások pörölye után. Lesújtott Siserára, szétzúzta a fejét, összetörte és átdöfte a halántékát. Lába elé rogyott, elesett, mozdulatlanul feküdt; lába elé rogyott, elesett. Ahol lerogyott, ott esett el — holtan. Az ablakon át kitekintett Sisera anyja; a rács mögött így kiáltott: „Miért késik olyan sokáig a harci szekere? Miért késik szekereinek robaja?” Legbölcsebb úrnői felelnek neki — sőt, maga is egyre ezt ismételgeti magában: „Vajon nem zsákmányt találnak és osztanak szét? — Egy-két leányt minden férfinak, színes kelmét zsákmányul Siserának, zsákmányul gazdagon hímzett színes kelmét, két hímzett kendőt a zsákmányszerző nyakára?” Így vesszen el minden ellenséged, Atyánk! De akik szeretnek téged, legyenek olyanok, mint a nap, amikor teljes erejében felkel. Azután negyven évig béke volt az országban.