Habakuk imádsága
Habakuk imádságban válaszol arra, amit hallott, és látja, ahogy Atyánk elindul Témánból, hegyeket és népeket rengetve meg, hogy megmentse népét. A látomás csontig remegővé teszi, mégis az örömöt választja üdvössége Atyjában, ha minden termés és nyáj odavész is.
3 1Habakuk próféta imádsága, siggájón szerint. a a v1 Siggájón: valószínűleg szenvedélyes, szabadon áradó zenei stílus; ezt az imádságot éneklésre írták. 2Mi Atyánk, hallottam a hírt felőled, és megrettenek. Mi Atyánk, éleszd fel művedet a mi napjainkban, a mi napjainkban tedd ismertté! Haragodban is emlékezz az irgalomra! b b v2 Habakuk arra kéri Atyánkat, hogy emlékezzen irgalmas szívére — arra a mély szeretetre, amelyet a szülő érez gyermeke iránt. Minden irgalomért kiáltás mélyén ott van a vágy, hogy Atyánk szíve felénk forduljon. 3Atyánk eljött Témánból, a Szent a Párán hegyéről. Fensége beborította az eget, és dicséretével telt be a föld. 4Ragyogása olyan volt, mint a világosság, sugarak törtek elő a kezéből, és ott rejtőzött az ő ereje. 5Előtte dögvész járt, és nyomában döghalál haladt. 6Megállt, és megrendítette a földet, rátekintett, és megremegtek a nemzetek. Szétmorzsolódtak az örök hegyek, meghajoltak az ősi halmok. Örökkévalók az ő útjai. 7Nyomorúságban láttam Kúsán sátrait, reszkettek Midján földjének sátorlapjai. 8A folyók ellen gerjedt fel haragod, Mi Atyánk? A folyók ellen izzott haragod, vagy a tenger ellen dühöd, amikor lovaidon vágtattál, a szabadítás harci kocsijain? 9Előhúztad íjadat, sok nyilat szólítottál elő. Folyókkal hasítottad fel a földet. 10Megláttak téged a hegyek, és vonaglottak, tovazúdult a tomboló áradat; a mélység hangját hallatta, és magasra emelte a kezét. 11A nap és a hold megállt magas hajlékában, száguldó nyilaid fényénél, villogó dárdád ragyogásánál. 12Dühödben lépkedtél végig a földön, haragodban kicsépelted a nemzeteket. 13Kivonultál néped szabadítására, felkented szabadítására. Szétzúztad a gonosz házának fejét, lecsupaszítottad tetőtől talpig. 14Saját nyilaival verted át harcosainak fejét, akik viharként törtek elő, hogy szétszórjanak engem, s közben ujjongtak, mintha titkon felfalnák a nyomorultat. 15Lovaiddal a tengert tapostad, a nagy vizek hullámzását. 16Hallottam, és megremegett a testem, ajkam megrebbent a hangra; korhadás hatolt a csontjaimba, és megrogytak alattam a lábaim. Mégis csendben várom a nyomorúság napját, amely eljön a minket megtámadó népre.
17Bár a fügefa nem virágzik, és a szőlőtőkén nincs gyümölcs; bár cserben hagy az olajfa termése, és a mezők nem adnak eledelt; bár kivész a nyáj az akolból, és nincs marha az istállókban, 18mégis örvendezem Atyánkban, ujjongok szabadításom Atyjában. 19A fenséges Atya az én erőm, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasé, és magaslatokon jártat engem. A karvezetőnek: húros hangszereimen. c c v19 A „A karvezetőnek: húros hangszereimen” előadási utasítás, amely azt mutatja, hogy ezt az imádságot a templomi énekkar számára írták.
