Van-e remény az ember számára?

A kivágott fa a víz illatától újra kihajt, de az ember lefekszik, és nem kel fel. Jób azon tűnődik, vajon élhetnek-e újra a halottak, elképzeli, hogy elrejtve várja ki a harag elmúltát, aztán visszahívják, és azt mondja, Isten úgy koptatja el a reményt, mint víz a követ.

14. fejezet.

„Az asszonytól született ember rövid életű és tele van gyötrelemmel. Kihajt, mint a virág, majd elhervad; tovatűnik, mint az árnyék, és nem marad meg. Ilyenre szegezed a szemedet? És engem viszel ítéletre magaddal? Ki hozhat tisztát a tisztátalanból? Senki. Mivel napjai meg vannak szabva, hónapjainak száma nálad van, és határt szabtál neki, amelyet nem léphet át, fordítsd el róla tekintetedet, hogy megnyugodhasson, míg le nem tölti napját, mint a napszámos.

„Mert a fának van reménysége: ha kivágják, újra kihajt, és nem fogynak el a hajtásai. Ha megvénül is a gyökere a földben, és a törzse elhal a porban, a víz illatától kirügyezik, és ágakat hajt, mint a friss palánta. De az ember meghal, és elterül; kileheli lelkét, és hol van azután? Ahogy eltűnik a víz a tóból, és a folyó elapad, kiszárad, úgy fekszik le az ember, és nem kel fel; míg az ég el nem múlik, nem ébred fel, és nem riad fel álmából.

„Bárcsak elrejtenél a sírban, és elzárnál, míg el nem múlik haragod, szabnál meg egy időt nekem, és megemlékeznél rólam! Ha meghal az ember, életre kel-e újra? Nehéz szolgálatom minden napján várnék, amíg megújulásom el nem jön. Szólítanál, és én felelnék neked; vágyakoznál kezed alkotása után. Mert akkor megszámlálnád lépteimet, de nem figyelnéd vétkemet. Lázadásom egy zacskóba lenne lepecsételve, és elfednéd vétkemet.

„De ahogy a hegy leomlik és szétmállik, és a szikla elmozdul a helyéről, ahogy a víz elkoptatja a köveket, és áradata elmossa a föld porát, úgy pusztítod el az ember reménységét. Örökre legyőzöd, és ő elmúlik; eltorzítod az arcát, és elküldöd. Fiai tiszteletre jutnak, de ő nem tudja; megaláztatnak, de ő nem veszi észre. Csak saját testének fájdalmát érzi, és csak önmagát gyászolja.”