Elifáz beszél

Elifáz szelíden kezdi: Jób másokat támogatott, ezért saját feddhetetlensége legyen a reménysége. Aztán jön az érv, hogy az ártatlan sosem vész el, és egy éjszakai látomás, amely azt suttogja, hogy egy halandó sem tiszta Alkotója előtt. Vigasztalás, amelyben vád rejlik.

4. fejezet.

Akkor a témáni Elifáz így válaszolt: „Ha valaki szólni merészel hozzád, belefáradsz? De ki tudná visszatartani a szavait? Nézd, sokakat tanítottál, és erőssé tetted a gyenge kezeket. Szavaid talpra állították a botladozót, és megerősítetted a roskadozó térdeket. De most rád jön a baj, és belefáradsz; téged érint, és megrettensz. Nem az Istenfélelmed-e a bizodalmad, és útjaid feddhetetlensége a reménységed? Emlékezz csak: ki pusztult el valaha ártatlanul? Hol semmisültek meg valaha az igazak? Amint láttam, akik gonoszságot szántanak és bajt vetnek, ugyanazt aratják. Isten leheletétől elpusztulnak, és haragja fuvallata megemészti őket. Az oroszlán ordítása, a vad oroszlán hangja, a fiatal oroszlánok fogai — mindezek összetörnek. Az erős oroszlán zsákmány híján pusztul el, és a nőstény oroszlán kölykei szétszélednek. Egyszer egy szó lopva jutott el hozzám, fülem elkapta a suttogását. Az éjszakai látomások nyugtalanító gondolatai közt, amikor mély álom száll az emberekre, rémület fogott el és reszketés, és minden csontomat megremegtette. Egy szellem suhant el arcom előtt, égnek állt a szőr a testemen. Megállt, de nem tudtam kivenni az alakját. Egy alak állt a szemem előtt, csend volt, majd egy hangot hallottam: »Lehet-e igaz a halandó Isten előtt? Lehet-e tiszta az ember az Alkotója előtt? ^a Nézd, szolgáiban sem bízik, és angyalait is tévedéssel vádolja; mennyivel inkább azokat, akik agyagházakban laknak, akiknek az alapja a porban van, akiket szétmorzsolnak, mint a molyt. Reggeltől estére összetörnek; észrevétlenül pusztulnak el örökre. Nem húzzák-e ki belőlük a sátorkötelüket? Úgy halnak meg, hogy sosem jutottak bölcsességre.«” ^b