Ki engedte szabadon a vadszamarat?

A kérdések tovább sorjáznak a vadon teremtményein át, amelyeknek nincs szükségük emberi gondoskodásra: a hegyi kecskék, amelyek egyedül ellenek, a szamár, amely megveti a várost, a strucc, amely elfeledkezik tojásairól, a ló, amely kineveti a félelmet, a sas a sziklaormon. Egyik sem Jób kényelmét szolgálja.

39. fejezet.

„Tudod-e, mikor ellik a hegyi kecske? Figyeled-e a szarvastehenet, amikor megellik? Meg tudod-e számolni a hónapokat, amíg kicsinyüket hordozzák? Tudod-e, mikor jön el ellésük ideje? Lekuporodnak, és megellenek; vajúdásuk véget ér. Kicsinyeik megerősödnek a szabad mezőn; elmennek, és nem térnek vissza.

„Ki engedte szabadon a vadszamarat? Ki oldozta el a gyors szamár köteleit, amelynek a pusztát adtam otthonul, és a sós síkságot lakóhelyül? Megveti a város zaját, és sosem hallja a hajcsár kiáltását. Legelőjét a hegyekben járja be, és minden zöld hajtást felkutat.

„Hajlandó-e a vadbika szolgálni téged? Ott tölti-e az éjszakát a jászlad mellett? Kötéllel a barázdához tudod-e kötni a vadbikát? Szántja-e mögötted a völgyeket? Rá támaszkodol-e, mert ereje nagy? Rábízod-e a munkádat? Megbízhatsz-e benne, hogy visszahozza a gabonádat, és a szérűdre gyűjti?

„A strucc szárnya vígan csapkod, de vajon a gólya szárnytollai és tollazata-e? A földön hagyja tojásait, és hagyja, hogy a porban melegedjenek, elfeledve, hogy egy láb összetörheti őket, vagy egy vadállat eltiporhatja. Keményen bánik fiókáival, mintha nem is az övéi volnának; nem fél attól, hogy hiába fáradozott, mert elfeledtettem vele a bölcsességet, és nem adtam neki részt az értelemből. De amikor futásnak ered, kineveti a lovat és lovasát.

„Te adod-e a lónak az erejét? Te ruházod-e fel a nyakát lobogó sörénnyel? Te ugratod-e, mint a sáskát? Büszke horkanása rémületet kelt. Kapál a völgyben, és örül erejének; nekiront a csatának. Neveti a félelmet, és nem retten meg; nem hátrál meg a kard elől. Oldalán zörög a tegez, a villogó lándzsa és a dárda. Vad, tomboló izgalommal falja a földet; nem tud nyugton állni, amikor megszólal a kürt. A kürt harsanására így szól: »Nosza!« Messziről megérzi a csata szagát, a vezérek dörgő hangját és a harci kiáltást.

„A te értelmed által száll-e fel a sólyom, és terjeszti ki szárnyait dél felé? A te parancsodra szárnyal-e a sas, és rakja fészkét a magasba? A sziklán lakik, és ott készíti otthonát, a sziklaszirten, az ő erős várán. Onnan kémleli ki eledelét; szeme messziről megpillantja. Fiókái vért isznak, és ahol halottak vannak, ott van ő.”