Összetört a lelkem
Jób lelke megtört, és a sír olyan, mintha ágyként vetették volna meg neki. Azt kérdezi, ki áll érte kezesként, hiszen egyetlen barátja sem tud bölcsességet adni. Ha a vermet kell apjának, a férget anyjának hívnia, hol van akkor a reménysége?
17 1„Összetört a lelkem, napjaim kialszanak, a sír vár rám. 2Gúnyolódók vesznek körül, és a szemem nem tud elfordulni a csúfolódásuktól.
3„Tégy értem zálogot magadnál; ki más adná szavát kezesemül? 4Mert elzártad értelmüket a belátástól; ezért nem engeded, hogy diadalmaskodjanak. 5Aki haszonlesésből feljelenti barátait, annak gyermekei szeme elhomályosul.
6„Közmondássá tett a népek között, olyanná, akinek arcába köpnek. 7Szemem elhomályosult a bánattól, és minden tagom olyan, mint az árnyék. 8Elborzadnak ezen az igazak, és az ártatlan felháborodik az istentelen ellen. 9Az igaz mégis ragaszkodik útjához, és a tiszta kezű egyre erősebb lesz.
10„De térjetek vissza mindnyájan, jöjjetek hát — egyetlen bölcset sem találok köztetek. 11Napjaim elmúltak, terveim meghiúsultak, és velük szívem vágyai is. 12Az éjszakát nappallá teszik; a világosság — mondják — közel van — a sötétséggel szemben. 13Ha a sírt remélem otthonomul, ha a sötétségben vetem meg ágyamat, 14ha a vermet így szólítom: »Te vagy az apám«, a férget pedig: »Anyám« és »Nővérem«, 15hol van akkor a reménységem? Ki láthat számomra bármi reményt? 16Leszáll-e a sír kapuihoz? Együtt ereszkedünk-e le a porba?”
