Nyomorúságos vigasztalók

Jób nyomorult vigasztalóknak nevezi őket, és azt mondja, ő is tudna szónokolni, ha helyet cserélnének. Istent harcosként írja le, aki nyakon ragadta, és céltáblául állította fel. Mégis kitart amellett, hogy tanúja van a mennyben.

16. fejezet.

Jób ekkor így felelt: „Hallottam már sok ilyesmit; nyomorúságos vigasztalók vagytok mindannyian. Nincs vége a szeles szavaidnak? Mi ingerel, hogy folyton válaszolgatsz? Én is beszélhetnék úgy, ahogy ti, ha ti volnátok az én helyemben; szavakat fűzhetnék egymáshoz ellenetek, és csóválhatnám a fejem fölöttetek. De én erősítenélek titeket a számmal, és ajkam vigasztalása enyhítené a fájdalmatokat. Ha beszélek, nem enyhül a fájdalmam; és ha visszafogom magam, mi távozik tőlem? Bizony most Isten kimerített engem; elpusztítottad egész házam népét. Összeaszaltál engem, és ez tanúvá lett; soványságom ellenem támad, és szemembe tanúskodik. Haragja széttépett és üldözőbe vett engem; fogát csikorgatta rám; ellenségem rám szegezi a szemét. Az emberek rám tátották a szájukat; gúnyból arcul ütöttek; összefogtak ellenem. Isten az igaztalanok kezére ad, és a gonoszok markába vet engem. Nyugalomban voltam, és összetört engem; nyakon ragadott és darabokra zúzott; céltáblájává tett engem. Íjászai körülvesznek engem; könyörtelenül felhasítja a vesémet, és a földre ontja az epémet. Rést rés után tör rajtam; úgy rohan rám, mint egy harcos. Gyászruhát varrtam a bőrömre, és a porba temettem a homlokomat. Arcom kipirult a sírástól, és mély árnyék ül a szempilláimon, pedig nincs erőszak a kezemben, és imádságom tiszta. Föld, ne fedd be a véremet, és kiáltásom ne találjon nyugvóhelyet! Még most is a tanúm a mennyben van, és védőm a magasságban. Barátaim gúnyolnak engem; szemem könnyeket ont Isten felé, hogy védje egy ember ügyét Isten előtt, ahogy az ember fia közbenjár a felebarátjáért. Mert már csak néhány év múlik el, és akkor elindulok azon az úton, ahonnan nincs visszatérés.”