Kelj fel, kedvesem, és jöjj!

Az asszony beszél: felidézi a férfi árnyékát, a lakomaházat és a karját a feje alatt. Aztán elismétli, ahogy a férfi a rácson át hívta: elmúlt a tél, érik a füge, jöjj el. Kétszer is figyelmezteti Jeruzsálem leányait, hogy ne ébresszék fel a szerelmet, mielőtt eljön az ideje.

2. fejezet.

Sáron rózsája vagyok, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan a kedvesem a lányok között. Mint almafa az erdő fái közt, olyan a szerelmesem az ifjak között. Nagy gyönyörűséggel ültem az árnyékában, és gyümölcse édes volt az ínyemnek. Bevitt a lakoma házába, és zászlaja fölöttem a szerelem volt. Erősítsetek meg mazsolával, üdítsetek fel almával, mert beteg vagyok a szerelemtől. Bal keze a fejem alatt, és jobbjával átölel. Kérlek titeket, Jeruzsálem leányai, a gazellákra vagy a mező szarvasünőire: fel ne ébresszétek, fel ne keltsétek a szerelmet, amíg maga nem akarja!

Szerelmesem hangja! Íme, jön, ugrándozva a hegyeken, szökellve a halmokon. Szerelmesem olyan, mint a gazella vagy a fiatal szarvas. Nézd, ott áll a falunk mögött, benéz az ablakokon, betekint a rácson át. Szerelmesem így szól hozzám: Kelj fel, kedvesem, szépségem, és jöjj, mert a tél elmúlt, az eső elállt és elvonult. Virágok nyílnak a földön, eljött az éneklés ideje, és a gerle hangja hallatszik földünkön. A fügefa érleli gyümölcsét, és a szőlők virágba borultak, illatukat árasztják. Kelj fel, kedvesem, szépségem, és jöjj! Galambom, a kőszikla hasadékaiban, a szirt rejtekében, hadd lássam arcodat, hadd halljam hangodat, mert hangod édes, és arcod bájos. Fogjátok meg a rókákat nekünk, a kis rókákat, amelyek pusztítják a szőlőket, mert szőlőink virágban állnak. Szerelmesem az enyém, és én az övé; a liliomok közt legel. Amíg fellélegzik a nappal, és elillannak az árnyékok, fordulj vissza, szerelmesem, és légy olyan, mint a gazella vagy a fiatal szarvas a szakadékos hegyeken.