Lantom gyászra hangolódott

Most azoknak a fiai, akikre még a juhászkutyáit sem bízta volna, gúnydalt költenek róla, és arcába köpnek. Csontjai égnek éjszaka. Azt mondja, az Atya a sárba vetette, és kiáltásaira csak merev tekintettel felel.

30. fejezet.

„De most kinevetnek, akik fiatalabbak nálam, olyan emberek, akiknek az apját még a nyájam kutyái közé sem engedtem volna. Mire mentem volna kezük erejével? Életerejük elenyészett. Nyomortól és éhségtől elcsigázva rágták a kiszáradt földet a pusztulás és sivárság homályában. Sós ziláfüvet szedtek a bokrok között, és a rekettyebokor gyökere volt az eledelük. ^a Kiűzték őket az emberek közül, úgy kiáltoztak utánuk, mint a tolvaj után. Kiszáradt patakmedrek szakadékaiban kellett lakniuk, földbe és sziklába vájt üregekben. A bokrok közt ordítoztak, a csalán alatt húzódtak össze. Esztelen, névtelen népség, kiverték őket az országból.

„És most gúnydaluk lettem, nevetség tárgya vagyok előttük. Utálnak, és messze elkerülnek, nem átallnak az arcomba köpni. Mivel Isten elernyesztette íjam húrját, és megalázott, ők levetettek előttem minden tartózkodást. Jobb felől felkel a csőcselék, ellökik a lábamat, és felhányják ellenem pusztító ostromtöltésüket. Feldúlják ösvényemet, hasznot húznak romlásomból, és senki sem tartja vissza őket. Úgy nyomulnak előre, mint egy széles résen át, a zúgásban hömpölyögve törnek rám. Rémségek szabadultak rám, méltóságomat elsodorja a szél, és jólétem elszállt, mint a felhő.

„És most kiárad belőlem az életem, a nyomorúság napjai ragadtak meg. Éjjel átszúrja csontjaimat a fájdalom, és a rágó kínok sosem nyugszanak. Nagy erővel csavarodik össze a ruhám, úgy szorít, mint köntösöm nyakkivágása. Atyánk a sárba vetett engem, olyanná lettem, mint a por és a hamu.

„Hozzád kiáltok segítségért, de nem felelsz nekem, felállok, és te csak rám meredsz. Kegyetlenné lettél hozzám, kezed erejével támadsz rám. Felemelsz a szélbe, és rajta vágtatsz engem, ide-oda dobálsz a vihar zúgásában. Mert tudom, hogy a halálba viszel le engem, abba a házba, amely minden élőnek rendeltetett.

„De vajon nem nyújtja-e ki a kezét a romok közül senki, és nem kiált-e segítségért a maga pusztulásában? Nem sírtam-e azért, akinek nehéz volt a napja? Nem gyászolt-e a lelkem a szűkölködőért? De amikor jót reméltem, rossz jött, amikor világosságra vártam, sötétség szállt rám. Bensőm háborog, és nem csitul el, a nyomorúság napjai szegülnek velem szembe. Elfeketedve járok, de nem a naptól, felállok a gyülekezetben, és segítségért kiáltok. A sakáloknak lettem testvére, és a struccoknak társa. Bőröm megfeketedik, és lehámlik rólam, csontjaim lázban égnek. Lantom gyászra hangolódott, és fuvolám a sírás hangjára.”