Jób 29 FHB Father's Heart Bible™

29 ¹Jób pedig újra megszólalt, és ezt mondta: ²„Bárcsak úgy volnék, mint a letűnt hónapokban, mint azokban a napokban, amikor Isten vigyázott rám, ³amikor lámpása ragyogott a fejem fölött, és az ő világosságánál jártam a sötétségben; ⁴amilyen életem virágjában voltam, amikor Isten bizalmas barátsága nyugodott a sátram fölött, ^a a v4 Jób a valaha ismert közelség után sóvárog — Isten bizalmas barátsága után, amely az otthonát betöltötte. Még nem tudja, hogy az Isten, akit hiányol, az az Atya, akinek a szíve soha nem hagyta el őt; és hogy a saját szemével fogja meglátni, mielőtt a könyv véget ér. ⁵amikor a Mindenható még velem volt, amikor gyermekeim mind körülöttem voltak; ⁶amikor lépteimet tejföl fürösztötte, és a kőszikla olajpatakokat árasztott nekem. ⁷Amikor kimentem a város kapujához, és elfoglaltam helyemet a téren, ⁸az ifjak megláttak, és félrehúzódtak, az öregek pedig felálltak, és állva maradtak; ⁹a fejedelmek visszatartották szavaikat, és kezüket a szájukra tették; ¹⁰az előkelők hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. ¹¹Amikor a fül hallott, boldognak mondott, és amikor a szem látott, mellettem tanúskodott, ¹²mert megmentettem a kiáltó szegényt, és az árvát, akinek nem volt segítője. ¹³A veszni induló áldása szállt rám, és az özvegy szívét ujjongásra késztettem. ¹⁴Igazságba öltöztem, és az felöltözött engem; igazságosságom olyan volt, mint köntös és süveg. ¹⁵Szeme voltam a vaknak, és lába a sántának. ¹⁶Apja voltam a szűkölködőnek, és utánajártam annak ügyének, akit nem ismertem. ¹⁷Összetörtem a gonosz agyarait, és kiragadtam fogai közül a zsákmányt. ¹⁸Ezért így gondoltam: »Saját fészkemben halok meg, és megsokasítom napjaimat, mint a homokot.« ¹⁹Gyökereim a vizekig nyúltak, és a harmat egész éjjel ágaimon pihent. ²⁰Dicsőségem friss maradt bennem, és íjam mindig új volt a kezemben. ²¹Hallgattak rám az emberek, és vártak; némán várták tanácsomat. ²²Miután szóltam, nem beszéltek többé; szavaim szelíden hulltak rájuk. ²³Úgy vártak rám, mint az esőre, és úgy tátották szájukat, mint a tavaszi záporra. ²⁴Amikor rájuk mosolyogtam, alig hitték el, és arcom világosságába kapaszkodtak. ²⁵Kijelöltem útjukat, és vezérükként ültem; úgy éltem, mint király a seregében, mint aki a gyászolókat vigasztalja.”