Ászáf kiált a sötétségben

A karmesternek: Jedutún szerint. Ászáf zsoltára.

Ászáf nem tud aludni, sem beszélni, és azt kérdezi, amit az emberek kérdezni sem mernek: véget ért-e Atyja szeretete, elfelejtett-e kegyelmes lenni? Semmi sem változik, csak az emlékezete. Szándékosan felidézi a tengert, ahol az ösvény valóságos volt, a lábnyomok pedig láthatatlanok.

77. fejezet.

Hangosan kiáltok Atyánkhoz, hangom Atyánkhoz száll, hogy meghallgasson. Nyomorúságom napján a felséges Atyát kerestem, éjjel kinyújtottam a kezem, és nem fáradt el, lelkem nem akart megvigasztalódni. Atyánkra gondolok, és sóhajtozom, elmélkedem, és elcsügged a lelkem.

Nyitva tartottad a szememet, nyugtalan voltam, és nem tudtam szólni. A hajdani napokról elmélkedtem, a régmúlt évekről. Eszembe jutott énekem az éjszakában, szívemben elmélkedtem, és fürkészett a lelkem: „Vajon örökre elvet a felséges Atya, és soha többé nem lesz kegyelmes? Végleg megszűnt hűséges szeretete? Nemzedékről nemzedékre véget ért ígérete? Elfelejtett kegyelmezni Atyánk? Haragjában megvonta irgalmát?”

Akkor ezt mondtam: „Ez az én könyörgésem: a Felséges jobbjának évei.” ^a Megemlékezem Atyánk tetteiről, igen, visszaemlékezem hajdani csodáidra. Elmélkedem minden tettedről, és hatalmas cselekedeteiden gondolkodom. Szent a te utad, Atyánk. Melyik isten olyan nagy, mint Atyánk? Te vagy Atyánk, aki csodákat tesz, megismertetted erődet a népek között. Karoddal megváltottad népedet, Jákób és József fiait.

Láttak téged a vizek, Atyánk, láttak téged a vizek, és megremegtek, reszkettek a mélységek is. Vizet öntöttek a felhők, mennydörgéstől zengett az ég, nyilaid cikáztak mindenfelé. Mennydörgésed hangja végiggördült a forgószélen, villámaid beragyogták a világot, megremegett és megrendült a föld. Utad a tengeren át vezetett, ösvényed a nagy vizeken át, mégsem látszottak lépteid nyomai. Nyájként vezetted népedet Mózes és Áron keze által.