Törvények, amelyek kirabolják a szűkölködőket

Asszíria a vessző Atyánk kezében, és nem tudja — fejsze, amely kérkedik azzal szemben, aki forgatja —, ezért az eszköz gőgje is ítélet alá kerül. A betolakodó menetelését városról városra követjük, míg öklét rázza Jeruzsálem felé.

10. fejezet.

Jaj azoknak, akik igazságtalan rendeleteket hoznak, és az írnokoknak, akik elnyomó törvényeket adnak ki, hogy megfosszák a szegényt az igazságtól, és kirabolják népem szűkölködőit, elvegyék jogaikat, az özvegyeket prédájukká, az árvákat zsákmányukká tegyék. Mit tesztek majd a számadás napján, amikor messziről jön a pusztulás? Kihez menekültök segítségért? Hol hagyjátok gazdagságotokat? Nem marad más, mint lekuporodni a foglyok közé, vagy elesni a megöltek között. Mindezzel azonban nem múlt el a haragja, keze még mindig ki van nyújtva.

Asszíria, a bot a kezében

„Jaj Asszíriának, haragom botjának, akinek kezében ott van dühöm furkósbotja! Istentelen nemzet ellen küldöm, haragom népe ellen rendelem, hogy zsákmányt ragadjon, prédát hurcoljon el, és eltapossa őket, mint az utcák sarát.”

De ő nem így gondolja, nem ezt tervezi a szíve. Az a szándéka, hogy pusztítson, és nemzetet nemzet után irtson ki. Mert ezt mondja: „Vajon nem királyok-e mind a vezéreim? Nem olyan-e Kalnó, mint Karkemis? Nem olyan-e Hamát, mint Arpád? Nem olyan-e Samária, mint Damaszkusz? Ahogy kezem megragadta a királyságokat, a bálványok királyságait, amelyek faragott képei felülmúlták Jeruzsálem és Samária képeit, vajon nem bánok-e el Jeruzsálemmel és bálványképeivel úgy, ahogy elbántam Samáriával és bálványaival?”

Amikor a mindenható Atya bevégzi minden munkáját a Sion hegye és Jeruzsálem ellen, megbüntetem Asszíria királya felfuvalkodott szívének gyümölcsét és szeme gőgös kevélységét.

Mert ezt mondja: „Kezem erejével vittem ezt véghez, és bölcsességemmel, mert értelmes vagyok. Elmozdítottam a népek határait, kifosztottam kincseiket, és hatalmasként letaszítottam a trónon ülőket. Kezem úgy nyúlt a népek gazdagságába, mint fészekbe, és ahogy elhagyott tojásokat szed össze az ember, úgy gyűjtöttem össze az egész földet. Egy sem rebbentette a szárnyát, nem nyitotta ki a csőrét, hogy csipogjon. Vajon felmagasztalja-e magát a fejsze azzal szemben, aki forgatja? Dicsekszik-e a fűrész azzal szemben, aki használja? Mintha a vessző forgatná azt, aki fölemeli, mintha a bot emelné azt, ami nem fa!” Ezért a mindenható Atya, a mennyei seregek Atyja, sorvasztó betegséget bocsát erős harcosaira, és dicsősége alatt tűz lobban föl, mint égő láng. Izráel Világossága tűzzé lesz, Szentünk pedig lánggá, és egyetlen napon fölégeti és megemészti tüskéit és bogáncsait. Erdejének és termő mezejének dicsőségét Atyánk megsemmisíti, lelkét és testét egyaránt, és olyan lesz, mint amikor egy beteg sorvad el. Erdejének megmaradt fái oly kevesen lesznek, hogy egy gyermek is meg tudja számolni őket.

Újra Atyánkra támaszkodva

Azon a napon Izráel maradéka és Jákób házának menekültjei többé nem arra támaszkodnak, aki megverte őket, hanem igazán Atyánkra támaszkodnak, Izráel Szentjére. Megtér a maradék – Jákób maradéka – az erős Istenhez. Mert ha néped, Izráel, annyi volna is, mint a tenger homokja, csak a maradék tér meg. Elhatározott a pusztulás, csordultig telve igazságossággal. Mert a mindenható Atya, a mennyei seregek Atyja, végrehajtja az elhatározott pusztulást az egész országban.

Ezért ezt mondja a mindenható Atya, a mennyei seregek Atyja: „Népem, amely a Sionon lakik, ne félj Asszíriától, amely bottal ver téged, és botját fölemeli ellened, ahogyan Egyiptom tette. Mert még egy igen kis idő, és véget ér dühöm, haragom pedig az ő pusztulásukra fordul.” A mennyei seregek Atyja ostort suhogtat ellenük, ahogyan megverte Midjánt az Óréb-sziklánál, és botját a tenger fölé emeli, ahogyan Egyiptomban tette. ^a Azon a napon lekerül terhük a válladról, és igájuk a nyakadról, összetörik az iga.

Ajjat ellen vonul, átvonul Migrónon, Mikmászban rakja le a holmiját. Átkelnek a szoroson: „Gebában táborozunk.” Ráma reszket, Saul Gibeája menekül. Kiálts, Gallím leánya! Figyelj, Lais! Szegény Anátót! Madména menekül, Gébím lakói fedezéket keresnek. Még ma megáll Nóbnál, és öklét rázza Sion leányának hegye felé, Jeruzsálem halma felé. Íme, a mindenható Atya, a mennyei seregek Atyja, rettentő erővel tördeli le az ágakat, kidőlnek a legmagasabb fák, a kevélyek megaláztatnak. Fejszével vágja ki az erdő sűrűjét, és a Libánon elesik a Fenséges előtt.