Elárult a saját társam

A karmesternek: húros hangszerekre. Dávid bölcsességi zsoltára.

Rettegés és reszketés; a zsoltáros galambszárnyakat kíván, hogy elrepülhessen a pusztába. A legélesebb fájdalom nem a várost betöltő erőszak, hanem az egyenrangú társ, a közeli barát, aki vele együtt járt Atyánk házába, és hűtlenné lett.

55. fejezet.

Hallgasd meg imádságomat, Atyám, és ne rejtőzz el könyörgésem elől. Figyelj rám, és válaszolj nekem; nyugtalanul panaszkodom, és sóhajtozom, az ellenség hangja miatt, a gonoszok elnyomása miatt. Mert bajt zúdítanak rám, és haragjukban neheztelnek rám. Vergődik a szívem bensőmben; rám szakadt a halál rémülete. Félelem és rettegés fog el, és iszonyat borít el engem. Ezt mondtam: „Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak! Elrepülnék, és megnyugodnék.

Igen, messzire bujdosnék; a pusztában keresnék menedéket. ^a Sietnék menedékhelyemre, el a tomboló szél és a vihar elől.” Zavard össze őket, Uralkodó Atyám; oszd meg a nyelvüket, mert erőszakot és viszályt látok a városban. Éjjel-nappal ott járkálnak a falain; gonoszság és nyomorúság van benne. Pusztulás van a közepén; elnyomás és csalás nem távozik az utcáiról. Mert nem ellenség gyaláz engem—azt elviselném; nem gyűlölőm emelkedik fölém—előle rejtőznék el. Hanem te vagy az, hozzám hasonló ember, társam és közeli barátom. Akik édes közösségben voltunk együtt, akik a sokasággal mentünk Atyánk házába. Törjön rájuk a halál; szálljanak elevenen a sírba, mert gonoszság lakik a hajlékukban, a bensőjükben. Én pedig Atyámhoz kiáltok, és Atyám megszabadít engem. Este, reggel és délben panaszkodom és sóhajtozom, és ő meghallja a hangomat. Békességben megváltotta lelkemet a harcból, amely ellenem folyt, bár sokan támadtak rám.

Meghallja Atyánk, és megalázza őket—ő, aki ősidők óta trónol. Mivel soha nem változnak, nem félik Atyánkat. Az áruló kezet emelt azokra, akik békében éltek vele; megszegte szövetségét. Beszéde simább volt a vajnál, de háború volt a szívében; szavai lágyabbak voltak az olajnál, mégis kivont kardok voltak. Vesd Atyánkra terhedet, és ő gondot visel rád; soha nem engedi, hogy az igaz meginogjon. Te pedig, Atyám, letaszítod őket a pusztulás vermébe; a vérszomjas és álnok emberek napjaik felét sem élik meg. Én pedig benned bízom.