Kősziklám, menedékem

Dávidé.

Dávid a harcra begyakorolt kezeivel kezdi, és rögtön beismeri, milyen csekély az ember: egy lehelet, egy elsuhanó árnyék. Arra kéri Atyját, hogy hajlítsa le az eget, és mentse meg őt a hazugoktól. Aztán leírja a békét, amelyre vágyik: tele csűrök és szépen növekvő gyermekek.

144. fejezet.

Áldott legyen Atyám, kősziklám, aki harcra tanítja kezemet, csatára ujjaimat, szövetséges szeretetem és váram, erősségem és szabadítóm, pajzsom, akinél oltalmat találok, aki népeket vet alám.

Atyám, micsoda az ember, hogy törődsz vele, és az ember fia, hogy gondolsz rá? Az ember olyan, mint a lehelet, napjai, mint a tovatűnő árnyék.

Atyám, hajtsd le egeidet, és szállj le, érintsd meg a hegyeket, és füstölögni fognak. Szórj villámokat, és szórd szét őket, lődd ki nyilaidat, és zavard meg őket. Nyújtsd ki kezedet a magasból, ments meg, és szabadíts ki a nagy vizekből, az idegenek kezéből, akiknek a szája hazugságot beszél, és jobbjuk hamisan esküszik.

Atyám, új éneket éneklek neked, tízhúrú hárfán zengek neked dicséretet, annak, aki győzelmet ad a királyoknak, aki megmenti szolgáját, Dávidot a gyilkos kardtól.

Ments meg, és szabadíts ki az idegenek kezéből, akiknek a szája hazugságot beszél, és jobbjuk hamisan esküszik.

Akkor fiaink olyanok lesznek, mint a növények, amelyek ifjúkorukban nagyra nőttek, leányaink, mint a sarokoszlopok, amelyeket palota számára faragtak. Csűreink tele lesznek, mindenféle terménnyel ellátva, nyájaink ezrével szaporodnak, tízezrével a mezőinken, marháink vemhesek, nincs faltörés, senki sem megy fogságba, és nem hangzik jajkiáltás az utcáinkon. Boldog az a nép, amelynek ilyenekben van része, boldog az a nép, amelynek Atyánk a sajátja.