Jób ismét felemeli a szavát

Jób arra az Istenre esküszik, aki elvette tőle az igazát, és nem hajlandó elismerni, hogy barátainak igaza van; haláláig megőrzi feddhetetlenségét. Aztán maga írja le a gonosz ember osztályrészét: halomba gyűjtött ezüst, amelyet az igazak viselnek, éjszakai forgószél, pókhálóból épült ház.

27. fejezet.

Jób pedig folytatta beszédét, és ezt mondta: „Él az Isten, aki megfosztott a jogomtól, és a Mindenható, aki megkeserítette a lelkemet, ameddig csak lélegzet van bennem, és Atyánk Lelke van az orromban, ajkam nem beszél hamisságot, és nyelvem nem mond csalárdságot. Soha nem adok nektek igazat; amíg meg nem halok, nem adom fel a feddhetetlenségemet. Ragaszkodom az igazamhoz, és nem engedem el; szívem egyetlen napom miatt sem vádol.

„Legyen ellenségem olyan, mint a gonosz, és aki ellenem támad, olyan, mint az igaztalan. Mert mi reménye van az istentelennek, ha kivágják, amikor Isten elveszi az életét? Meghallja-e Isten a kiáltását, amikor rátör a nyomorúság? Gyönyörködik-e a Mindenhatóban? Segítségül hívja-e Istent minden időben? Megtanítalak titeket Isten kezéről; nem titkolom el, ami a Mindenhatónál van. Íme, ti magatok mind láttátok ezt; miért beszéltek hát ilyen hiábavalóságot? Ez a gonosz ember osztályrésze Istentől, az örökség, amelyet az elnyomók kapnak a Mindenhatótól: Ha sok a gyermeke, a kard martaléka lesz, és ivadékai nem laknak jól kenyérrel. Akik túlélik őt, dögvész temeti el, és özvegyeik nem siratják őket. Ha ezüstöt halmoz is fel, mint a port, és ruhát gyűjt, mint a sarat, felhalmozhatja, de az igaz ember hordja majd, és az ártatlan osztozik az ezüstön. Házát úgy építi, mint a moly a gubóját, mint a kunyhót, amelyet az őr készít. Gazdagon fekszik le, de nem így lesz többé; kinyitja a szemét, és oda van minden. Rémségek törnek rá, mint az árvíz; éjjel forgószél ragadja el. Felkapja a keleti szél, és odavan; elsodorja a helyéről. Könyörtelenül nekiront; fejvesztve menekül a hatalma elől. Összecsapja fölötte a kezét, és kifütyüli a helyéről.”