Dávid a barlangból kiált
Dávid tanítókölteménye, amikor a barlangban volt. Imádság.
Dávid egy barlangban imádkozik, és teljes elhagyatottságát írja le: ha jobbra néz, senki sem ismeri fel, nem maradt menedéke, senkit sem érdekel, él-e vagy hal. Atyját nevezi osztályrészének az élők földjén, és azt kéri, hogy hozza ki őt a börtönből.
142 1Hangommal kiáltok Atyámhoz, hangommal könyörgök hozzá irgalomért. a a v1 A maskíl elmélkedő tanítóének – olyan zsoltár, amelyet nem csupán énekelni kell, hanem elmélkedni is rajta. 2Kiöntöm előtte panaszomat, elmondom neki nyomorúságomat. 3Amikor lelkem elcsügged bennem, te ismered utamat. Az ösvényen, amelyen járok, csapdát rejtettek el nekem. 4Tekints jobbomra és nézd – senki sincs, aki megismerne; nem marad menedékem; senki sem törődik az életemmel. 5Hozzád kiáltok, Atyám, ezt mondom: „Te vagy a menedékem, az osztályrészem az élők földjén.” 6Figyelj kiáltásomra, mert igen megaláztak. Ments meg üldözőimtől, mert erősebbek nálam. 7Hozd ki lelkemet a börtönből, hogy hálát adjak nevednek. Az igazak körém gyűlnek, mert te olyan jó leszel hozzám.
