Ének a felszentelésre
Zsoltár. Ének a ház felszentelésére. Dávidé.
Gyógyulás utáni felszentelésre íródott. Dávid beismeri, hogy amikor jól mentek a dolgai, azt hitte, soha nem inoghat meg, aztán elrejtőzött előle Atyja arca. Azzal érvel, hogy a por nem dicsérhet, és a végén gyászruháját örömre cseréli.
30 1Magasztallak téged, Atyám, mert fölemeltél, és nem engedted, hogy ellenségeim kárörvendjenek rajtam.
2Atyám, hozzád kiáltottam segítségért, és meggyógyítottál. 3Atyám, felhoztad lelkemet a sírból, életben tartottál, és nem engedted, hogy a verembe szálljak.
4Zengjetek éneket Atyánknak, ti hűségesei, és adjatok hálát szent nevének! 5Mert haragja csak egy pillanatig tart, kegyelme viszont egy életen át; a sírás eltarthat egész éjszaka, reggelre azonban öröm virrad.
6Amikor biztonságban éreztem magam, ezt mondtam: „Soha nem fogok megrendülni.” 7Atyám, kegyelmeddel szilárdan állóvá tetted hegyemet; de amikor elrejtetted arcodat, megrémültem.
8Hozzád kiáltottam, Atyám, a hatalmas Atyához könyörögtem kegyelemért: 9„Mi haszna, ha elnémítanak, ha leszállok a verembe? Dicsér-e téged a por? Hirdeti-e hűségedet? 10Hallgass meg, Atyám, és könyörülj rajtam; Atyám, légy segítségem!”
11Gyászomat örömtánccá változtattad; letépted gyászruhámat, és örömbe öltöztettél, 12hogy szívem zengje dicséretedet, és ne némuljon el. Atyám, örökké hálát adok neked.
