Dávid néma virrasztása

A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára.

Dávid igyekezett hallgatni, amíg a gonoszok figyelték, de a hallgatás csak súlyosbította a fájdalmat, míg végül kitört belőle. Ami kitör, az egy kérés: mutassa meg neki Atyja, milyen rövid az élet — néhány arasz, egy lehelet —, és adjon enyhülést, mielőtt elmegy.

39. fejezet.

Ezt mondtam: „Vigyázok útjaimra, hogy ne vétkezzem a nyelvemmel; zablát teszek a számra, amíg a bűnösök körülöttem vannak.” Néma voltam és hallgattam; még a jóról is hallgattam, és a fájdalmam csak erősödött. Fölhevült a szívem bennem; amint ezen tűnődtem, fellángolt a tűz; akkor megszólaltam: Mutasd meg a végemet, Atyám, és hogy mennyi napjaim mértéke; hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok.

Íme, néhány arasznyivá tetted napjaimat, és életem ideje semmi előtted. Bizony, minden ember csak egy lehelet. Bizony, árnyékként jár-kel minden ember; bizony, hiába minden nyüzsgésük; vagyont halmoz, és nem tudja, ki gyűjti majd be. És most, Uralkodó Atyám, mire várok? Benned van reménységem. Szabadíts meg minden lázadásomtól; ne tégy a bolond csúfjává. Néma vagyok, nem nyitom ki a számat, mert te tetted ezt. Vedd le rólam csapásodat; kezed ütése miatt elenyészem.

Feddéssel fenyíted az embert a bűnéért; mint a moly, úgy emészted el azt, amit drágának tart; bizony, minden ember csak egy lehelet. Hallgasd meg imádságomat, Atyám, és figyelj kiáltásomra; ne hagyd figyelmen kívül könnyeimet; mert csak vándor vagyok nálad, vendég, mint minden ősöm. Fordítsd el rólam tekintetedet, hogy újra mosolyoghassak, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.